7. fejezet

~ Két hónappal később ~


- Harry! Menj haza aludd ki magad és utána gyere vissza. - guggolt le elém és fogta meg vállamat Zayn.
- Nem míg nem tudok róla semmit! - arcom még mindig a tenyerembe volt temetve.
- Figyelj lassan három napja nem aludtál, ez nem mehet így tovább. Menj aludd ki magad vagy legalább ha nem mész haza akkor ülj föl egy székre és próbálj meg ott.
- Nem! - parancsoltam rá. Vissza helyeztem homlokomat a térdemre. Az emlékek újra meg újra lejátszódtak a fejembe. Mikor az nap elment és az az ideg beteg elrabolta és bántotta. Egyszerűen nem tudtam és még most se tudom, hogy volt képes bántani. A hideg kövön feküdt egy nagy vér tócsa közepén mozdulatlanul. Minden az én hibám ha elmondtam volna neki amit szeretett volna tudni, hogy egy vámpír vadász vagyok ahogy a banda többi tagja is, ez az egész meg se történt volna. Hirtelen felkaptam a fejem az ajtó nyitódásra. Az orvos jött ki.
- Doktor úr, hogy van? - érdeklődve álltam fel a földről.
- Most még életben van. De a holnapot már nem hiszem, hogy túl éli. Nagyon válságos az állapota. Több bordája is eltört, a szúrások nem tettek semmilyen kárt a vér hiányt kivéve. - mire eljutott az agyamig amit az orvos mondott azt vettem észre megint a földön ülök és könnyeim újból arcomat áztatták. Ez volt az utolsó emlékem utána se kép se hang. Másnap kinyitottam a szemem elég homályosan láttam majd kitisztult minden.
Egy kórházi szobában voltam. Hirtelen kipattantam az ágyból és Hannah szobája elé vettem az irányt.
- Hé várj! - fogott meg valaki hátulról.
- Mi az? - fordultam meg. A fiúkkal találtam magam szembe.
- Már épp ideje volt felkelned. - röhögte el magát Louis.
- Miért hány óra? - néztem rájuk.
- Elmúlt dél.
- Micsoda? Egyáltalán, hogy kerültem abba a szobába? - néztem rájuk értetlenül.
- Tegnap nagyon megviselt téged amit az orvos mondott és zokogtál így a doki eldöntötte ad neked altatót. - magyarázta Liam.
- Hogy van? - kérdeztem.
- Szuperül téged vár. - mondta Zayn és egy biztatóan mosolygott, hogy mennyek be hozzá. Elindultam. Mikor benyitottam Ő ott volt, mint ha nem történt volna vele semmi az elmúlt napokban.
- Harry jól vagy? - ült fel az ágyába. Persze lehetett rajta látni, hogy fáj neki az oldala  de közel se annyira mint ahogy tegnap behozta a mentő. - Harry minden rendben?
- Ja igen csak jó újra látni. És te, hogy vagy? Fáj valamid?
- Még egy kicsit az oldalam de semmi más. Nem akarnál ide jönni és becsukni az ajtót?
- Ja de. - csuktam be az ajtót és oda ültem mellé az ágyra. - Figyelj én nagyon sajnálom, az nap nem szabadott volna elengednem téged. El kellett volna mondanom az igazat. De féltem a reakciódtól, hogy félni fogsz tőlem. És azt hittem..... - folytattam volna  a mondani valómat de ajkait az enyémnek tapasztotta. Nyelveink öröm táncot jártak. Jó volt újra a kezembe tartani és tudni, hogy nem haragszik rám.
- Tudok mindent. - szakította meg csókunkat. - Jake mindent elmondott. Rólatok és magáról is.
- Akkor nem haragszol? - néztem szemeibe.
- Hogy haragudhatnék rád? - válaszoltam volna, de elvesztem a mámorító csókjába.