20. fejezet: Superwomen

3 hónappal később

                                                       ~ Harry szemszöge ~

A szobámban gubbasztottam és csak néztem ki a fejemből, mint minden nap, három hónapja. A menyasszonyom, akivel két éve voltunk együtt, autóbalesetet szenvedett és emlékezet kiesése lett. Nem emlékezett semmire, egyedül a saját neve maradt meg benne valami csoda folytán. A legrosszabb, hogy én vezettem a kocsit, s míg én megúsztam egy kartöréssel, ő kis híján meghalt és a kisbabánkat is elveszítette. Megbeszéltem a szüleivel meg persze a bátyjával- a banda társammal-, hogy ne beszéljenek neki rólam, törlődjek ki az életéből teljesen. A szívem legmélyén tudtam, hogy én szeretnék felejteni.

 Anya jóban maradt Thrisáékkal, ezért gyakran járt át hozzájuk, vagy ők jöttek sokszor, de ilyenkor én elbújtam a szobámban addig, amíg el nem mentek.

- Harry, gyere le! - kiabált fel anya, mire letöröltem a könnyeimet és kelletlenül lesétáltam az emeletről. Ami lent fogadott, még álmomban sem tudtam elképzelni. Gyönyörű ex barátnőm, vagyis barátnőm,-ugyanis hivatalosan nem szakítottunk-, ott állt előttem. Amikor találkozott a tekintetünk, mintha megismert volna, mert érdeklődve nézett.

- Szia! - szólalt meg bársonyos hangján, amitől egy pillanatra megállt a szívem, majd kétszer olyan gyorsan kezdett verni. - Hannah vagyok. Anne nem mondta, hogy van egy fia is. - mosolygott kedvesen. Végre megtaláltam a hangomat, fanyaran elmosolyodtam és én is bemutatkoztam. Rossz érzés volt, hogy nem emlékszik rám, a sok szép pillanat ellenére sem amit együtt töltöttünk. Még jobban elszomorított a tudat, hogy Ő nem emlékszik rájuk.

- Harry vagyok. - motyogtam. - Anya, beszélhetnénk egy percre? - biccentettem az emelet felé, mire bólintott, majd követett. - Hogy tehetted ezt? - támadtam neki, de halk voltam, nehogy a lent tartózkodók meghallják.

- Nem bírtam tovább nézni, ahogy szenvedsz. El kell mondanod neki az igazat. A baleset óta ő is furcsa. Folyton azt hajtogatja, hogy emlékszik valakire, aki most hiányzik az életéből. - magyarázta anya, majd megsimította a kezemet és visszament a nappaliba. Én még pár percig fent tartózkodtam, de amikor meghallottam egy hatalmas sikítást, lerohantam a földszintre. Hannah a földön feküdt, sikítozott és a fejét fogta. A többiek csak megkövülten nézték, de én azonnal odarohantam hozzá, lerogytam mellé és az ölelésembe vontam.

- Nagyon fáj a fejem! - kiabált, a könnyek csak úgy mosták az arcát. Borzasztó volt így látni. Aztán a következő pillanatban abbamaradt a sikongatás és barátnőm erőtlenül esett össze a karjaimban. Most már én is sírtam, ahogy körülöttem mindenki, nem értettük, mitől lett rosszul.

Felálltam, felvittem az emeletre a szobámba és lefektettem az ágyamra. Anyáék nem jöttek utánunk, de nem is bántam, három hónapja láttam utoljára, kijár nekem, hogy 'kettesbe' legyünk.

Már vagy egy órája néztem gyönyörű arcát és simogattam azt, amikor megmozdult a kezeim alatt. Lassan felnyitotta a szemeit és érdeklődve nézett rám. Pár percig bámult, majd elmosolyodott, felemelte a kezét és az arcomra simította.

- Harry. Jól vagy? - kérdezte mosolyogva, de hangjából aggódás tükrözött.

- Miért ne lennék? - értetlenkedtem.

- Hát, most volt a baleset, nem esett nagy bajod? - két keze közé fogta az arcomat és vizsgálgatni kezdte.

- Mi? - ráztam a fejemet értetlenül. - Te akkor emlékszel rám? - kérdeztem boldogan.

- Miért ne emlékeznék? - most ő nem értett semmit. Aztán egyik kezét elvette az arcomról és a hasára simította. - A kicsi hogy van? - kérdezte halvány mosollyal, de én csak kezeim közé fogtam a hasán lévő kezét és ajkaimhoz emeltem. Szomorúan egy lágy csókot nyomtam rá.

- Ő... sajnos ő már nincs velünk. - próbáltam finoman közölni, mire arcáról azonnal lehervadt az a kis mosoly is és zokogva a karjaim közé bújt. Magamhoz szorítottam gyenge, rázkódó testét és egymás vállán sírtuk ki magunkat.

- Kisbabát akarok. - mondta ki hirtelen.

- Te-tessék? - értetlenkedtem.

- Őt már nem hozhatjuk vissza... - simította egyik kezemet lapos hasára. - ...de enyhíthetjük a fájdalmat, ha lesz egy kis utódja. - mosolyodott el halványan, majd kezeit a tarkómra rakta, magához húzta az arcomat és ajkaimra tapadt. Boldogan csókoltam vissza, nem tudtam elhinni, hogy három hónap után ismét érezhetem az ajkait és magamhoz ölelhettem. Majdnem magára rántott, de még szerencsére időben megtámaszkodtam fölötte. 

                                                                            ~***~

 Mellkasára omlottam, kezeimet a derekára tettem és fülemet a szívére szorítottam. Ugyan olyan hevesen vert, mint az enyém.

- Hol van a gyűrűm? - kérdezte kétségbeesetten és a gyűrűsujját vizsgálgatta. Tehát, most jött el az igazság pillanata.

- Öhm... - hajoltam el a mellkasától és a szemébe néztem. - Sajnos volt egy kis emlékezetkiesésed, ezért eltettem, nehogy megijedj, hogy vőlegényed van. - magyaráztam, mire úgy tűnt, kissé megnyugodott.

- Sajnálom. Biztos szörnyű lehetett neked. - suttogta szomorúan, úgy láttam, egy hajszál választja el a sírástól.

- Nem számít. - csókoltam meg. - Az a lényeg, hogy most már örökre együtt leszünk. - mosolyodtam el.

Ezek után ismét megkértem a kezét, majd visszaköltöztünk a közös lakásunkba, ahol hamarosan megszületett az édes kisfiúnk és össze is házasodtunk.

Hannah édes hangjára és lágy tapintására felriadtam. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. 

- Harry, édesem, kelj fel! - mondta mire alvás utáni rekedtes hangomon dörmögtem egy "fent vagyok"-ot. - Akkor öltözz fel gyorsan. Siess Perrienél beindult a szülés.

Nem kellett több szemeim kipattantak és mint ha darázs csípett volna a seggembe ugrottam ki az ágyból.

- Csinálsz valami harapni valót addig?

Teljesen az álom hatása alatt voltam. Még azt is elfelejtettem , hogy a feleségem megvakult.

- Uh... Bocsi. Teljesen kiment a fejemből.

- Semmi baj. Már amúgy is kész a kávéd és a meleg szendvicsed is. Darcy is már indulásra készen áll.

- Mi? Te... Egyedül? Sütő, gyerek, öltözés? Még is hogy?

- Harry kérlek. Egy nem vagyok beteg, se kisgyerek. Kettő attól, hogy megvakultam még tudom a dolgom. Elég jártas vagyok a házban. Ez a három hónap meg segített abban, hogy hozzá szokjak dolgokhoz. És nem történt semmi. Amikor autót vezettem akkor se volt semmi gond.

- Hogy mit csináltál? - akadtam ki. A kérdésemre csak felnevetett, és közölte velem, hogy nagyon hiszékeny vagyok. - Szóval így állunk?

- Nem már rég a kocsiban kéne ülnünk a kórház felé.

                                                                      ~***~

Mire oda értünk a kórházba és Zayn meglátott minket, örömébe a nyakunkba ugrott. A fiuk Toby nagyon aranyos. Neki is mogyoró barna szemei vannak, mint apjának. Szőke haját viszont nagyon is Perrietől örökölte. Már előre látom, ahogy Toby és Darcy együtt játszanak, aztán ki tudja hány csöppség csöppen a baráti körükbe.

19. fejezet: Ennél rosszabb már nem is lehet, vagy még is?

Megértem Harryt, hogy nehéz neki feldolgoznia a történteket, de igazán nem kellett volna elrohannia. Most ülhetek itt egyedül az összekuszálódott gondolataimmal együtt. Akaratlanul is kicsordultak a könnyeim amik hamar záporként áztatták az arcomat. Remélem hamar kiengednek innen. Várjunk csak, hogy fogok én dolgozni vagy bármit is csinálni amihez az kell, hogy lássak? És mi lesz Darcyval? Lehet fel kéne fogadnom egy dadát mellé.
Soha többet nem láthatok semmit és senkit. Nem láthatom ahogy felnő a lányom. Harry imádott gödröcskéit amikor mosolyog, se a világító smaragd zöld szemeit. Még... Folytattam volna az ön sajnálatot, de valaki benyitott.
- K-ki az? - kérdeztem félénken, a sírástól akadozó hangon.
- Az orvosa vagyok Dr. Taylor. Szeretnék önnek pár kérdést feltenni. Mindenre emlékszik a baleset napjáról? Kik tették ezt önnel? És végül, hogy érzi magát? - hangja a végére teljesen ellágyult mint aki átérezné a helyzetem.
- Igen minden egyes képkocka meg van. Egy pár rajongó. Eléggé pocsékul. Mármint nem fizikailag hanem lelkileg. É-én nem tudom mihez kezdjek. Most, hogy elvesztettem a látásom... - a sírás megint úrrá lett rajtam és nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot. Igaz nem is tudtam volna, mert ezt az érzést nem lehet szavakba önteni. - K-kérdezhetek valamit doktor úr?
- Persze.
- Nem lehetne esetleg megoperálni hátha attól meggyógyulnék?
- Az ön esetében nem. Egy év múlva már lehetséges, de a műtéttel való gyógyszerek meg altató nem tennének jót a magzatnak.
- T-t-tessék?! - azt hittem a vakságomnál rosszabb nem is lehet de úgy tűnik még is. a könnyeim megint záporként áztatták az arcom. - Kérem ezt nem mondja el senkinek még annak se aki ugyan ezt a kérdést feltenné önnek. Kérem!
- Rendben. De ugye tudja, hogy előbb utóbb ki fog derülni? - bólintottam egy nagyot. - Akkor én megyek is. Ja és ha minden igaz holnap már haza mehet.
Újra egyedül maradtam.
Milyen nehéz lehet közlekedni ha nem látok semmit? Annyira biztos nem. Nagyot sóhajtottam majd lassan felálltam. A kezeim remegtek. Olyan volt mint ha egy sötét szobában lennék ahol még ez előtt soha sem voltam és kitudja milyen tárgyak vannak velem egy szobába és hol vannak elhelyezve. A legrosszabb sose tudom kivel találkozok anélkül, hogy meg ne kérdezzem. Elindultam előre, de rögtön neki ütköztem valaminek. A formájából ítélve egy szék volt. Tovább mentem és végre megtaláltam a falat. Annak segítségével eljutottam a mosdóba. Visszafele menet megbotlottam valamibe, de két erős kar fonódott a derekam köré így nem hagyott elesni.
- Nagyon sajnálom, hogy csak úgy elrohantam. De hoztam neked pár ruhát meg egy vendéget is.
- Semmi baj, de ígérd meg, ha bármi is történik nem szaladsz el a gondok elől. Kit hoztál? - kíváncsiskodtam, de a gügyögés mindent elárult. - Elhoztad Darcyt? - indultam el a hang irányába. Szerencsémre nem volt semmi az utamban így hamar elértem az ágyat ahol a lányunk nevetgél. Leültem az ágyra és óvatosan az ölembe emeltem a csöppséget. Jól megpuszilgattam.
- Hé kezdek féltékeny lenni. - vette ki a kezemből Darcyt az apja. Hátra dőltem az ágyon és vártam a történéseken. A matrac besüppedt mind a két oldalamon és Harry isteni illatát egyre közelebb éreztem. Na meg a fürtjei csiklandozták a homlokomat. Nagy mosoly húzódott az ajkain (már ismerem annyira, hogy ne kelljen látnom mikor mosolyog). Lehajolt és ajkainkat egybe forrasztotta. Édes, lágy csókból, szenvedélyes és akaratos csók lett. Zihálva váltunk el egymástól levegő hiányban. Ő eltudta velem feledtetni egy percre is a dokival való beszélgetést. Nem tudom, hogy mikor mondjam el neki, hogy megint várandós vagyok. Félek. Nagyon félek. Mi van ha nem lesz egészséges? Ha Harry nem szeretne még egy gyereket tőlem?
- Mi a baj?
- Szerintem nagyon jól tudod mi bajom van. Sose láthatok semmit se senkit.  Legfőképp téged meg Darcyt. És tudod mi bánt a legjobban? Az, hogy a leendő gyerekemet se fogom látni. Hoppá. Na ezt nem kellett volna.
- Hogy mi? - most igazán kíváncsi lettem volna az arcára. A tudatlanságtól és félelemtől úrrá lett rajtam a sírás.
- Figyelj megértelek ha nem szeretnél több gyereket tőlem és nagyon meglepett ez a dolog, de elhiheted amikor ma közölte velem a doki én is nagyon meglepődtem. - zokogtam fel.
- Ne butáskodj! Igen kicsit váratlanul ért a közleményed, de nagyon is örülök neki. És Darcyn meg a leendő gyerekünkön kívül még több tucatnak is örülnék. - törölt le pár könnycseppet az arcomról, majd belepuszilt a hajamba. Egymás mellett ültünk azon a kicsiny kórházi ágyon Darcyval az ölünkben.

18. fejezet: Indulatok

~ Harry szemszöge ~

- Hé Darcy, ezt csináld utánam! - állt fel Louis és elkezdett összevissza ugrálni. Darc csak továbbra is ült nagybátyja ölében és nagyokat nevetve tapsikolt. Niall elkezdett nevetni Zayn ölében ülő kis babán, a többiek meg a szöszi röhögésén. Én meg csak álltam és néztem őket.
Sokszor mondják, ha valakit nagyon szeretsz vagy csak közel áll hozzád, megérzed ha valami történik vele. Jó vagy esetleg rossz dolog. Most én is ilyet érzek és félek. Nem tudom, hogy csak az elmém játszadozik velem,  esetleg tényleg történt valami. Az bánt a legjobban, hogy nem tudom mit érzek és kivel kapcsolatban. Liam szakította félbe a nagy gondolkodásomat.
- Haver mi ez a fa pofa? - veregette meg a vállam.
- Nem tudom csak furcsa érzésem van. - sütöttem le a szemem.
- Jaj nyugi. Biztos nincs semmi baj. Gyere szórakozz velünk te is. Ott van bent a lányod, te meg itt támasztod az ajtó félfát. Indulás! - kezdett el lökdösni. Helyt foglaltunk a többiek mellett és próbáltunk bekapcsolódni a "beszélgetésbe". Lou minden áron elakarta érni, hogy Darcy ne csak gügyögjön ha nem mondja ki a nevét. Persze a lányom szó szerint kinevette Louist mikor beszélt neki. Hát igen az én lányom.

~ Zayn szemszöge ~

- Jó napot kívánok! Mr. Malikot keresem. - szólalt meg a telefonban egy általam ismeretlen hang.
- Én vagyok.
- Oh remek. A húga egy elég komoly balesetet szenvedett és most itt van a St. Margaret kórházban.
- Mi történt Hannahval? Jól van? - tettem fel a legfontosabb kérdéseket levegő vétel nélkül.
- Személyesen egyszerűbb lenne elmondani.
Ennél több nem is kellett fogtam a kocsikulcsomat és magam után becsapva az ajtót hagytam el a lakást. a kocsihoz érve hiper szuper sebességgel nyitottam ki az ajtót és ültem be, majd elindítottam a motort. A gázra taposva róttam az utakat. a kórházhoz érve kipattantam a járművemből. a recepciós pulthoz vettem az irányt és megtudakoltam melyik kór teremben van a húgom. A szoba elé érve  megtorpantam. Lepergett a szemem előtt minden lehetséges baleset és, hogy most Han hogy nézhet ki. Megrázva a fejemet nyitottam be. Egy békés barna hajú lány feküdt a kórházi ágyon. Mellé húztam egy széket és leültem.
Harrynek írtam egy SMS-t, hogy jöjjön a kórházba. Úgy gondoltam joga van tudni főleg, hogy most már férj és feleség plusz már unokahúgom is van, aki nagyon aranyos és remélem az én fiam is ilyen lesz.
A mellettem fekvő lányon végig néztem. A bekötött feje és keze láttán kirázott a hideg. Visszagondolva a pasas szavaira, milyen balesetet szenvedett már megint. Valami mindig történik a húgommal. Gondolkodásomat az ajtó nyitódása szakította félbe ugyanis bejött az orvos.
- Jó napot! Dr. Taylor vagyok. - nyújtotta a kezét egy 40-es éveiben járó fickó. Szívesen fogadtam és én is bemutatkoztam. - Szóval Hannaht megtámadták az utcán. Ez még nem biztos csak egy szemtanú állítja. De minden esetre ha felkelne kifogjuk kérdezni mi is történ valójában. Az állapotáról csak annyit, hogy maradandó sérülése van. Ezért is kérném miután kiengedtük a kórházból valaki mindig legyen vele az elején mert magától nem nagyon fog tudni közlekedni és olyan környezetben legyen amit már megszokott.
- Mi!? Hannah megvakult? Akkor miért nem műtik meg? - mondtam kicsit gorombán amit egyáltalán nem akartam. Jesszus, ha én így fogadom a hírt akkor Hazz hogy fogja?
- Sajnálom Mr. Malik. Mi mindent meg...
- Mi van a feleségemmel? Hogy van? Meggyógyul? Ki csinálta? És mi történt? Szóltak a rendőrségnek? - kérdezte egy szuszra a banda társam.
- Nyugalom. Gondolom ön Mr. Styles. Mint már az előbb említettem Hannah megvakult. - Harry szemei egyre nagyobbak lettek. Láttam, ahogy kidüllednek az erek a nyakán és kicsit megszorítottam a vállát amitől egy ici-picit lenyugodott és már nem akart ordítozni.

~ Hannah szemszöge ~

Nem mindent hallottam amit körülöttem beszéltek,de annyi biztos elég feszült körülöttem a levegő. A hangok alapján kitudtam szűrni kik vannak itt. Harry és Zayn. Ki akartam nyitni a szemem, de valami volt előtte. Felemeltem a kezem és végig tapogattam. Géz féleség lehet amit a kórházakban használnak. De, hogy kerültem ide? Lassan visszajött minden emlék. Az utcán sétáltam és 4 lány támadott meg. Aztán semmi. Leakartam szedni a fejemről azt a vacakot, de valaki megállított.
- Ne szedd le. - mondta Harry és gyengéden megfogta a kezem amit utána összekulcsolt.
- Mi történt? - értetlenkedtem.
- Ezt én is kérdezhetném. Ki csinálta ezt veled?
- Azt inkább nem mondom el. Nem akarom, hogy emiatt romoljon a kapcsolatotok. - akadozottan de kinyögtem az utalásomat.
- Szóval ismerem?
- Nem személyesen.
- Húgi az Isten szerelmére nyögd már ki ki csinálta ezt veled! - emelte meg a hangját Zayn.
- Rajongók. - próbáltam olyan halkan mondani amilyen halkan csak lehet. De mind a ketten meghallották. Egy ajtó csapódás volt a bátyám reakciója. Harry próbálta uralni az érzelmeit egy mély sóhajba. - Kérlek mondd el mi történt és miért nem vehetem le ezt a szart a fejemről? - kezdtem el piszkálgatni a szabad kezemmel.
- Ne csináld. - hangja megremegett mintha sírna. - Kicsim majd az orvos elmondja, nekem még fel kell fognom a történteket.
- Nyögd már ki kérlek.
- Rendben. Hannah az elvetemült rajongóink megvakítottak téged. - kelt ki magából aztán felpattant és gondolom kiviharzott a szobából az ajtó csapódásból ítélve.