20. fejezet: Superwomen

3 hónappal később

                                                       ~ Harry szemszöge ~

A szobámban gubbasztottam és csak néztem ki a fejemből, mint minden nap, három hónapja. A menyasszonyom, akivel két éve voltunk együtt, autóbalesetet szenvedett és emlékezet kiesése lett. Nem emlékezett semmire, egyedül a saját neve maradt meg benne valami csoda folytán. A legrosszabb, hogy én vezettem a kocsit, s míg én megúsztam egy kartöréssel, ő kis híján meghalt és a kisbabánkat is elveszítette. Megbeszéltem a szüleivel meg persze a bátyjával- a banda társammal-, hogy ne beszéljenek neki rólam, törlődjek ki az életéből teljesen. A szívem legmélyén tudtam, hogy én szeretnék felejteni.

 Anya jóban maradt Thrisáékkal, ezért gyakran járt át hozzájuk, vagy ők jöttek sokszor, de ilyenkor én elbújtam a szobámban addig, amíg el nem mentek.

- Harry, gyere le! - kiabált fel anya, mire letöröltem a könnyeimet és kelletlenül lesétáltam az emeletről. Ami lent fogadott, még álmomban sem tudtam elképzelni. Gyönyörű ex barátnőm, vagyis barátnőm,-ugyanis hivatalosan nem szakítottunk-, ott állt előttem. Amikor találkozott a tekintetünk, mintha megismert volna, mert érdeklődve nézett.

- Szia! - szólalt meg bársonyos hangján, amitől egy pillanatra megállt a szívem, majd kétszer olyan gyorsan kezdett verni. - Hannah vagyok. Anne nem mondta, hogy van egy fia is. - mosolygott kedvesen. Végre megtaláltam a hangomat, fanyaran elmosolyodtam és én is bemutatkoztam. Rossz érzés volt, hogy nem emlékszik rám, a sok szép pillanat ellenére sem amit együtt töltöttünk. Még jobban elszomorított a tudat, hogy Ő nem emlékszik rájuk.

- Harry vagyok. - motyogtam. - Anya, beszélhetnénk egy percre? - biccentettem az emelet felé, mire bólintott, majd követett. - Hogy tehetted ezt? - támadtam neki, de halk voltam, nehogy a lent tartózkodók meghallják.

- Nem bírtam tovább nézni, ahogy szenvedsz. El kell mondanod neki az igazat. A baleset óta ő is furcsa. Folyton azt hajtogatja, hogy emlékszik valakire, aki most hiányzik az életéből. - magyarázta anya, majd megsimította a kezemet és visszament a nappaliba. Én még pár percig fent tartózkodtam, de amikor meghallottam egy hatalmas sikítást, lerohantam a földszintre. Hannah a földön feküdt, sikítozott és a fejét fogta. A többiek csak megkövülten nézték, de én azonnal odarohantam hozzá, lerogytam mellé és az ölelésembe vontam.

- Nagyon fáj a fejem! - kiabált, a könnyek csak úgy mosták az arcát. Borzasztó volt így látni. Aztán a következő pillanatban abbamaradt a sikongatás és barátnőm erőtlenül esett össze a karjaimban. Most már én is sírtam, ahogy körülöttem mindenki, nem értettük, mitől lett rosszul.

Felálltam, felvittem az emeletre a szobámba és lefektettem az ágyamra. Anyáék nem jöttek utánunk, de nem is bántam, három hónapja láttam utoljára, kijár nekem, hogy 'kettesbe' legyünk.

Már vagy egy órája néztem gyönyörű arcát és simogattam azt, amikor megmozdult a kezeim alatt. Lassan felnyitotta a szemeit és érdeklődve nézett rám. Pár percig bámult, majd elmosolyodott, felemelte a kezét és az arcomra simította.

- Harry. Jól vagy? - kérdezte mosolyogva, de hangjából aggódás tükrözött.

- Miért ne lennék? - értetlenkedtem.

- Hát, most volt a baleset, nem esett nagy bajod? - két keze közé fogta az arcomat és vizsgálgatni kezdte.

- Mi? - ráztam a fejemet értetlenül. - Te akkor emlékszel rám? - kérdeztem boldogan.

- Miért ne emlékeznék? - most ő nem értett semmit. Aztán egyik kezét elvette az arcomról és a hasára simította. - A kicsi hogy van? - kérdezte halvány mosollyal, de én csak kezeim közé fogtam a hasán lévő kezét és ajkaimhoz emeltem. Szomorúan egy lágy csókot nyomtam rá.

- Ő... sajnos ő már nincs velünk. - próbáltam finoman közölni, mire arcáról azonnal lehervadt az a kis mosoly is és zokogva a karjaim közé bújt. Magamhoz szorítottam gyenge, rázkódó testét és egymás vállán sírtuk ki magunkat.

- Kisbabát akarok. - mondta ki hirtelen.

- Te-tessék? - értetlenkedtem.

- Őt már nem hozhatjuk vissza... - simította egyik kezemet lapos hasára. - ...de enyhíthetjük a fájdalmat, ha lesz egy kis utódja. - mosolyodott el halványan, majd kezeit a tarkómra rakta, magához húzta az arcomat és ajkaimra tapadt. Boldogan csókoltam vissza, nem tudtam elhinni, hogy három hónap után ismét érezhetem az ajkait és magamhoz ölelhettem. Majdnem magára rántott, de még szerencsére időben megtámaszkodtam fölötte. 

                                                                            ~***~

 Mellkasára omlottam, kezeimet a derekára tettem és fülemet a szívére szorítottam. Ugyan olyan hevesen vert, mint az enyém.

- Hol van a gyűrűm? - kérdezte kétségbeesetten és a gyűrűsujját vizsgálgatta. Tehát, most jött el az igazság pillanata.

- Öhm... - hajoltam el a mellkasától és a szemébe néztem. - Sajnos volt egy kis emlékezetkiesésed, ezért eltettem, nehogy megijedj, hogy vőlegényed van. - magyaráztam, mire úgy tűnt, kissé megnyugodott.

- Sajnálom. Biztos szörnyű lehetett neked. - suttogta szomorúan, úgy láttam, egy hajszál választja el a sírástól.

- Nem számít. - csókoltam meg. - Az a lényeg, hogy most már örökre együtt leszünk. - mosolyodtam el.

Ezek után ismét megkértem a kezét, majd visszaköltöztünk a közös lakásunkba, ahol hamarosan megszületett az édes kisfiúnk és össze is házasodtunk.

Hannah édes hangjára és lágy tapintására felriadtam. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. 

- Harry, édesem, kelj fel! - mondta mire alvás utáni rekedtes hangomon dörmögtem egy "fent vagyok"-ot. - Akkor öltözz fel gyorsan. Siess Perrienél beindult a szülés.

Nem kellett több szemeim kipattantak és mint ha darázs csípett volna a seggembe ugrottam ki az ágyból.

- Csinálsz valami harapni valót addig?

Teljesen az álom hatása alatt voltam. Még azt is elfelejtettem , hogy a feleségem megvakult.

- Uh... Bocsi. Teljesen kiment a fejemből.

- Semmi baj. Már amúgy is kész a kávéd és a meleg szendvicsed is. Darcy is már indulásra készen áll.

- Mi? Te... Egyedül? Sütő, gyerek, öltözés? Még is hogy?

- Harry kérlek. Egy nem vagyok beteg, se kisgyerek. Kettő attól, hogy megvakultam még tudom a dolgom. Elég jártas vagyok a házban. Ez a három hónap meg segített abban, hogy hozzá szokjak dolgokhoz. És nem történt semmi. Amikor autót vezettem akkor se volt semmi gond.

- Hogy mit csináltál? - akadtam ki. A kérdésemre csak felnevetett, és közölte velem, hogy nagyon hiszékeny vagyok. - Szóval így állunk?

- Nem már rég a kocsiban kéne ülnünk a kórház felé.

                                                                      ~***~

Mire oda értünk a kórházba és Zayn meglátott minket, örömébe a nyakunkba ugrott. A fiuk Toby nagyon aranyos. Neki is mogyoró barna szemei vannak, mint apjának. Szőke haját viszont nagyon is Perrietől örökölte. Már előre látom, ahogy Toby és Darcy együtt játszanak, aztán ki tudja hány csöppség csöppen a baráti körükbe.