Verseny

Hali skacok!

Mint mondtam újra írtam pár dolgot a történetben, amiből pár fejezetet már olvashattok, de van egy másik hírem is... Jetentkeztem egy blog versenyre méghozzá a Bloggerek Olimpiájára. Ha esetleg tibis kedvet kaptok, hogy kiderítsétek hanyadik helyen végezne a történetetek, akkor mindent bele.
Mivel kettő kép is van - a szervező nem tudott dönteni, ahogy én sem, így mind a kettő kikerül.
C. BooXx

Sajnálom....

Sziasztok!

Sajnálattal közlöm veletek, hogy egy kis ideig szüneteltetem a blogot... Remélem megértitek és nem utáltok meg ezért, de az ihlet hiány nagy úr és ez ellen nem tehetek semmit, plusz újra kezdődött a suli, ezzel a hajtás is. Dolgozatok, dolgozatok hátán. Tényleg foghatnám a sulira, de a másik ok, hogy rövidebb novellákban jobban kitudom fejezni magamat, mint ilyen hosszabb történetekben. Próbálkozok higgyétek el... Még egyszer nagyon sajnálom!

Tenth chapter: Just a dream

                                            Just a dream

Az álmok sokszor a valóságot tükrözik! 

~ Egy hét múlva ~

- Danny! Ez mégis mit jelentsen? - Dobtam le elé a tegnapi újságot. Abba hagyta, amit csinált, s kezébe vette a papír lapokat és hangosan olvasni kezdte.

A rendőrök ma megtalálták az egy hete eltűnt fiatal lány holttestét.

" Egy brutális autó balesetben megtalálták a 17 éves Danielle Adams holttestét, melyet a szülei már azonosítottak. A rendőrök lezárták a nyomozást.
Mr. és Mrs. Adams gyászát nem segíti meg az idő, ugyanis ma ünnepelné a fiatal lányuk a 18. születésnapját. "

Mikor befejezte a cikk olvasását felnézett rám.
- Nyugodj meg. Megbeszéltük, hogy nem mehetsz vissza Londonba és ahhoz, hogy ne keressenek muszály hamis ábrándokkal álltatni őket.
- Nem gondolod, hogy ezt azért meg kellett volna beszélned velem?  A húgod vagyok! Megértem, hogy óvni próbálsz engem.... - A könnyfátyol elhomályosította látásomat. Szégyellem magam a bátyám helyében is. Elkeserít a tudat, hogy a szüleim és a szerelmem azt hiszik halott vagyok. Igazságtalanság mindenkivel szemben. Elhatároztam, hogy este élesben is kipróbálom, amit ez alatt a hét alatt tanultam. Muszály beszélnem Harryvel. Igaz, hogy csak az álmában tudunk találkozni, de egy próbát megér. Tudnia kell. Legalább neki kell tudnia, hogy élek.

~ Harry Styles ~

Mr. és Mrs. Adams nem bírja lelkileg tovább, hogy minden egyes nap elsétáljanak Dani szobája elött, ezért megkértek, hogy csináljak vele valamit. Arra a döntésre jutottam, hogy kipakolom. Nem tudom mivel segítek ezzel, de talán nekem is segít a tovább lépésben. Talán... Danielle Adams az a lány, aki egy hét alatt a puszta megjelenésével és stílusával levett a lábamról. Szószerint szárnyalok, ha a közelében vagyok.
Éppen az alvó helyét rendezgettem, amikor belerúgtam valamibe. Letérdeltem a földre, s bekukucskáltam. Egy doboz. Kivettem a papír tárgyat, s letettem az asztalra. Kinyitottama, hogy megtudjam mi van benne. Képek... Képek... Képek... És akták.... Mi, akták?! Az egyikben Danielle neve szerepelt, a másikban valami Elisabeth Colton nevezetű lány. Mikor rádöbbentem, hogy valójában mit is akarnak ezek jelenteni, elejtettem a kezembe levő dolgokat, s hátrálni kezdtem.
- Akkor ezért ment el egy szó nélkül.
Tudom nem egy férfihoz méltó a viselkedésem, de ha valaki elveszíti a szerelmét az érzelmek nem ismernek határt.
Dühös voltam és csalódott. Haragudtam magamra, mert nem vigyáztam jobban Dan.... Vagyis Lisára. És csalódotam egy picit Lisben. Azt hittem bízik bennem és mindent meg tudunk beszélni. Vajon mióta tudhatta, hogy ő nem is ő?

Későre járt már mikor haza értem. Ledobtam az előszobába a cipőimet, s a kabátomat, majd fel baktattam a szobámba. Bedőltem az ágyba, s lehunytam szemeim.
Hamar bele csöppentem az álmok birodalmába, ahol bármi megtörténhet bárkivel.
Szép zöld füves réten találtam magam. Egyedül... Leültem a virágok közé. Itt senki nem szólhat rám így elő törnek a szomorú érzések, s lehajtottam a fejem. Pár csepp a könnyeim közül végig szánkázott az arcomon.
Egy lágy kéz simított végig a hátamon, s csilingelő hangjával megszólít
- Harry... - Felemeltem a fejem a hang irányába. Ő az! Itt ül mellettem teljes életnagyságban. Nem tudom eldöbteni, hogy ez a képzeletem szüleménye vagy tényleg itt van. Nem... Sajnos csak álmodok, de legalább itt láthatom.
Szorosan magamhoz öleltem, mintha az életem múloltt volna rajta. Egy apró csókot is loptam tőle. - Beszélnünk kell. - Eltávolodtam tőle, s csoki barna szemeibe bámultam. - Hogy is kezdjem... Először is szeretnék bocsánatot kérni, amiért eltűntem.
- Nem tűntél el. Meghaltál! Egyedül hagytál!
- Sajnálom, de muszály volt. Figyelj! Most mindenki úgy tudja, hogy meghaltam.... Közben nem! Még mindig élek. Az erdőben van egy ház, amiben idáig egyedül élt a bátyám, de másfél hete, mikor úgy mondd "eltűntem" valójában ott voltam... Vagyis most is ott lakom. Nem térhetek vissza Londonba, mert azzal mindenkit bajba sodornák. Sokan vadásznak rám és egyre többen fognak, mert egyre erősödöm.
Kikerekedett szemekkel nézek barátnőmre, aki vöröslő tekintettel nézett. Csak egy lényről hallottam, ami ilyen képességekkel bír. Angyalok.
- Te akkor most e - egy Angyal vagy? - Dadogtam. Aprót bólint.
- Igen te pedig vérfarkas. Ráadásul egy alfa farkas. Tudom Danny mindent elmondott. - Mosolyodott el.
- Lis, olyan jó, hogy élsz! Annyira hiányoztál! - Szorosan öleltem magamhoz.
- Honnan tudod....? - Tolt el.
- Szüleid az az a mostoha szüleid megkértek, hogy csináljak valamit a szobáddal... Én meg kipakoltam, amikor megtaláltam az ágyad alatti kis dobozt.
Megvilágosodott fejjel nézett rám, de ugyanakkor a szomorúság is megcsillant a szemében.
- Most mennem kell. - Állt fel.
- Nem találkozhatnánk valahol? - Fogom meg a csuklóját.
- Gyere el holnap  délben az erdőben lévő kispatakhoz. - Lassan felém hajolt, majd egy érzelmekkel teli csókban forrtunk össze.

Ninth chapter: My name's Elisabeth

My name's Elisabeth

Olyan dolgok történnek,
mikre álmomban sem gondoltam.

~ Elisabeth Colton szemszöge ~

Danny volt az a srác az életemben, akivel bármit megtudtam beszélni, mikor belekeveredtem apám, vagyis a mostoha apám piti kis ügyeibe. Mindig mellettem volt, mikor szükségem volt rá.

- Tudod Danielle...
- A nevem Elisabeth... Vagyis azt hiszem... - Vágtam Danny szavába, aki a mondandóm hallatán ártatlan mosolyra húzta száját.
- Jajj, drágám. Miért csak hiszed? Nem volt elég meggyőző, amit láttál? - Nemlegesen ráztam a fejem ezzel a tudtára adva, hogy semmit nem tudok. - Figyelj húgi. Elmondok mindent, de kérlek gyere beljebb, hogy ne az ajtóban beszéljük meg. - Húgi??... Jesszusom mi mindent nem tudok még? Van egy olyan érzésem, hogy a tudásom egyenlő a minusz végtelennel. 

Az elefántcsont színű márványköven a csizmám sarka egyenletesen kopogott, miközben követtem Dannyt. Beérve a nappaliba, leültünk az egymással szembeni kanapékra. Köztünk csak egy dohányzó üvegasztal volt, mire a tőlem pár évvel idősebb fiú a lábait pakolta föl. Karját feje mögé tette.
- Elkezded még ma? - Érdeklődtem. Hangom ideges volt, de ugyanakkor határozott.
- Nyugalom, mindennek eljön az ideje. - Csitítgatott. - Mikor te megszülettél anya és apa nagyon félt. Az akkori hülye fejemmel nem értettem belőle semmit, mert akkor még én se tudtam mi vagyok. Persze ez teljesen más... Visszatérve rád. A szüleink megtudták, hogy az egyik legfőbb ellenségüknek is akkor született meg a gyermekük, de halva. Ezért, hogy biztonságban tudjanak meghozták a döntést, miszerint kicseréltek titeket.
- Ha te vagy a bátyám, akkor téged miért nem féltettek? És mitől akartak megvédeni? - Tettem fel a fejemből elsőként kipattanó kérdéseket.
- Mint mondtam a legfőbb ellenségnek adtak oda, hogy ne essen bajod. Tudták!  Már akkor tudták, hogy mi leszel!  Amikor először apa elmondta, nem hittem neki, de ahogy múlt az idő.... Egyre többet tanultam, s buktam. Rajtad egyre jobban lehetett látni a jeleket és egyre több lesz.
- Elmondanád mégis milyen jelek?
- Ezt nem hiszem el. Te tényleg csukott szemmel alszol? És ha kérhetném... Kérdezz akkor, mikor befejeztem! Gyere utánam! - Felállt a helyéről, s megindult egy ajtó felé. - Mi lesz már? - Nézett vissza rám. Nem kellett több követtem példáját, s pár másodperc alatt már a nyomában voltam. - Tudod anyáék mindent megtettek, hogy segítsék az életed. Nem akarom, hogy úgy emlékezz rájuk, mint akik nem törődöm módon eldobtak maguktól. Tényleg nagyon szerettek téged, s ezért sokszor voltak szomorúak is és én bárhogy próbáltam segíteni nem tudtam, mert nem értettem. - Lépcső közepén megállva fordult hátra, s nézett a szemembe. Sötétbarna íriszei szomorúan csillogtak a gyér fényben. Apró mosolyra húzta száját, majd tovább ment én meg követtem okos pincsi kutya módjára. Leérve a pincébe áporodott, dohos szag kezdte marni az orrom, s a torkom.
Egy páncél ajtó elött megálltunk.
- Mielött apa is meghalt volna, azt mondta készítselek fel. Tudom mindjárt megkérdezed mire. Ez egyszerű... - Tárta ki a két oldalra nyíló kapukat. - ... Sok minden áll még elötted Lis. Meg kell tanulnod megvédened az életed. Továbbá a lényeddel kapcsolatos dolgokat. - Az egyik polcról levett egy poros, régies könyvet, melyet elkezdett lapozgatni.
- Tudom, azt mondtad ne kérdezzek csak a végén, de nem bírok tovább csendben figyelni, amit csinálsz, s mondasz. Danny kérlek mondd el mi vagyok... - Könyörögtem a bátyámnak. - ... És segíts megtanulnom mindent, hogy visszamehessek a barátaim és a mostoha családomhoz. - Gördült le egy könnycsepp pirosló órcámon. Velem szemben álló srác letette a kezében lévő tárgyat, s lassú nagy léptekkel közeledett felém, majd izmos karjai közé vont. Fejemet vállába fúrtam, s beszívtam az illatát.
- Nyugodj meg!  Mindent elmondok és megtanítok, de egyet meg kell ígérned, hogy soha nem mész vissza Londonba!
- Miért?  Keresni fognak és meg is fognak találni. Ez ellen nem lehet mit tenni. A másik pedig, hogy szó nélkül léptem le. Senkinek nem mondtam semmit. - Távolodtam el a testvéremtől.
- Azzal ne foglalkozz, majd megoldom. S a legelső kérdésedre válaszolva te egy Angyal vagy én pedig vérfarkas. Nekem kell téged megvédenem, de mivel nem tudok mindenhol ott lenni muszály egy kis önvédelmet tanulnod.

Eighth chapter: Ő az?

Ő az? 

Mi történne, ha csak úgy eltünnék?
Ki hiányolna?
Ki sírna utánam?
Ki keresne?
Ki tenne ért, hogy előkerüljek? 

- Anya!  Nekem milyen a vércsoportom?
- Miért érdekel?  Amúgy meg 0-ás.
- Kö- köszi.
Visszamentem a szobámba, s elővettem az aktákat, hogy megbizonyosodjak a valóságról. Sajnos semmi nem változott meg. Dühös voltam és csalódott. Mindenkiben csalódtam, aki elhitette velem a hazugságot és dühös voltam a szüleimre vagy inkább két vadidegenre, mert majdnem, hogy 18 éve a szemembe hazudtak. Akinek képzeltem magam, nem is az vagyok, hanem teljesen más vagyok, mint aki. Na ezt jól megfogalmaztam. Gratulálok Danielle... Vagyis Elisabeth. Szerencsére a lábam valamennyivel jobb, mint volt, de még mindig nem az igazi. Muszály volt megpróbálnom ráállni. Annélkül nem tudok elmenni innen. Lassan felálltam. Elindultam. Fájt, de nem annyira. Kivettem a szekrényemből egy hátizsákot. Letérdeltem az ágyam elé, s a szőnyeget felhajtottam, majd a parketta lapot kicsit felemelve kivettem a titkos dobozkámat. Levettem a tetejét, hogy megbizonyosodjak minden dugi pénzem benne van-e. Megszámoltam és annyi volt benne, amennyire emlékeztem. Vissza tettem mindent a helyére. Pár ruhát elpakoltam magamnak, meg fontosabb dolgokat. Már csak az utolsó lépések vannak hátra. Írtam Harrynek egy üzenetet, hogy ma ne jöjjön át, mert nem érzem magam jól. A többieknek nem kellett küldenem semmit, mert még egy hétig nem jönnek haza a táborból, amibe Harry is ment volna, de csak miattam nem ment el. Nem szeretném itt hagyni. Sőt...de muszály. Muszály megtudnom a teljes igazságot. Meg kell találnom a valódi szüleimet. Nem élhetek tovább homályban. És ha emiatt itt kell hagynom mindent... Megteszem.
Átmentem kishúgom szobályába, hogy elköszönjek tőle. Nem volt ott. Lesétáltam a földszintre, ahol szintén nem volt senki. Kinéztem az ablakon, s Rosalie kocsija nem volt a felhajtón.
- Itt az idő! - Mondtam magamnak. Felvettem a táskámat, beültem a kocsimba, s beindítottam. A motor felbőgött jelezve, hogy indulhatok. Kiálltam a garázsból, s mentem. Nem tudom merre csak az eszem után. Réges rég elhagytam a várost, s már sötétedett is mikor megcsörrent a telefonom. Kerestem egy pihenőt, s félre álltam.

" Kövesd a telefonod útmutatóját! Nem sokára találkozunk... ;) "   Csók -"A"

Oda merjek menni? Végülis már nincs veszteni valóm. Megnyitottam a GPS-t és követtem a hölgy utasításait. Egy erdős részhez értem. Azt hittem elromlott a telefonom, de tévedtem, amint megérkeztem a célhoz. Az erdő legmélyén a magas fák között egy óriási ház volt elrelytve. Leállítottam a motort, s remegő lábakkal szálltam ki a már mozdulatlan járműből. Felsétáltam a verandára. Kicsit haboztam, hogy benyissak e vagy sem, de a végén az elsőnél döntöttem. Halk nyigorgással kinyilt az üveg ajtó én meg beléptem.
- Hahó! - szólaltam meg.
- Áh!  Végre megérkeztél. Azt hittem sose érsz ide. - Ballagott le szép komótosan a rég nem látott ismerősöm a szemben lévő lépcsőn.
- Te lennél a titokzatos "A"?
Elég hülye fejem lehetett, mert nagy nevetésben tört ki. Furcsállva tekintettem a már előttem álló fiúra.

~ Egy héttel késöbb Harry Styles szemszöge ~

Egy hete, hogy Danielle írta azt az SMS-t. Az nap délután - ahogy ígértem neki még reggel - elmentem hozzájuk. Tudom, hogy azt mondta ne menjek, mert nem érzi jól magát. Mennyire jól tettem, hogy odamentem...
Rosalie sírva nyitott ajtót. Éreztem, hogy valami nincs rendben, és nem csak a bennem levő fenevad játszadozott velem. Bárcsak az lett volna...de nem. Eltűnt. Nem lehet tudni hova ment vagy miért ment el, de elment, s itt hagyott mindent... A családját... A barátait... Engem.
Most itt vagyunk a rendőrségen, mert megtalálták az autóját és benne egy holttestet. A rendőrök behívtak, hogy azonosítsuk a testet. Igen engem is hívtak. Ez az egy hét kellett, hogy Rose és George megbékéljen a tudattal, hogy a lányukkal járok. Igaz régebben voltak nézet eltéréseink, de ez megváltozott.
Akár mikor beléptem Dani szobályába elfogott a szomorúság, s az üresség.
- Mr. és Mrs. Adams kérem jöjjenek utánam. - Mély gondolkodásomból egy platina szőke, harmincas évei közepén járó hölgy. George intett, hogy menjek én is. Felvettem a kicsi Hopeot, s úgy mentem a kicsi szülei után. Szegénynek nagyon hiányzik a nővére, s még azt se tudja valójában mi folyik körülötte. 

Szűk, sötét folyosón sétáltunk egymás után libasorba. A platina szőke hölgy befordult balra, majd kinyitott egy ajtót, ahova betessékelt minket! A lámpa gyéren világította meg a vele szemben lévő szürke, kis dobozkákkal teli "szekrényt". A szöszi rendőr kinyitotta az egyik mini ajtót, s kihúzta a "tálcán" pihenő lányt. Máskor napbarnított bőre, most hófehéf volt. Ajka lila színt öltött fel. Mellkasán egy V vágás volt, gondolom a boncolás miatt. Nem akartam elhinni, amit a szemem látott. Rose hangosan felzokogott, s George mellkasába temetkezett. Nem hiszem el, hogy végleg elment... Itt hagyott! Idáig erősnek mutattam magam, s próbáltam magam tartani, de most, hogy tudom tényleg nincs többé csak az emlékezetembe.... 

Hope szorosan magához ölelt, s arcát a nyakhajlatomba temette és ott sirdogált. 

A könnyek mardosták a szememet, amiknek nem sokára utat is engedtem. Végleg elvesztettem. Mi történhetett, hogy elszökött most meg itt kell feküdnie ebben a szobában. Mi változott meg?

Seventh chapter: A titkos csomag II.

A titkos csomag II. 

- Danielle, szívem. Gyere be,  mert megfázol és, amúgy is szeretnék veled beszélni. - Becsuktam magam mögött az ajtót, majd a konyhába sétáltam. Az asztal tele volt könyvekkel és fegyverekkel. Furcsállva néztem anyámra, aki az egyik könyv lapjait vizslatta.
- Mi folyik itt?
- Tudod drágám a családunknak nagyon régi története van. Az egész a háborúk idején kezdődött.
- Anya! Rátérnél a lényegre?
- Ha nem szakítanál félbe már rég megtudtad volna az igazat. Szóval a harcok idején élőket két csoportra osztjuk. Az elsők az emberek, a második pedig a természet feletti lények. Most biztos azt hiszed hülyéskedek pedig nem. Valóban léteznek vámpírok, vérfarkasok és a többi. Nagyon is közel élnek hozzánk Dani, ezért is kell nagyon vigyáznod! Nem szabad ilyen naívnak lenned!
- Nem vagyok naív!  Az meg, hogy nem hiszek ilyen teremtményekben, arról nem tehetek. - Vontam vállat, s visszaindultam a meleget nyújtó ágyam felé. Azonban anyám megállított.
- Jobban tennéd, ha hinnél bennük hisz' a közvetlen közeledben is él egy.
- Miért? Ki az? Csak nem te? Az megmagyarázna mindent! Ja... Várj... Nem. Az egyetlen dolog, ami itt bármit is megmagyaráz az az, hogy teljesen elment az eszed!
- Vigyázz, hogy mit mondasz! Idősebb vagyok nálad és tapasztaltabb! Én is követtem el hibákat, ahogy most te is azt teszed. Nem veszed észre, ami a szemed előtt történik. Nem figyelsz az apró részletekre!
- Te nem vagy komplett! Hallod, amit mondasz?
- Igen. Nagyon is jól.
Ennyi. Nem bírom tovább hallgatni a sok baromságot. Visszaindultam a szobámba. Már a lépcső közepén tartottam, mikor újra megszólalt.
- Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek Harryvel kapcsolatban! - Kiabálta utánam. Elengettem a fülem mellett a mondanivalóját és tovább ugráltam felfele a lépcsőfokokon. A szobámba beérve eldobtam a a segéd botjaimat, s hasra vágódtam az ágyon. Fejemet a párnák közé süllyesztettem.
"A" most biztos azt mondaná, hogy nem szabad..... "A".....
- Jesszusom! A csomag, amit "A"-tól kaptam!
Lehet, hogy benne van minden kérdésemre a válasz... Vagy mégjobb... Egy bizonyiték, hogy álmodom, de valójában még mindig
Holmes Chapelben élünk a nagyiéknál.
Felültem, s lehajoltam az ágyam alatt heverő karton kockáért. Leszedtem a fedelét és az "ajándékot" védő fóliát is egyaránt. Fényképek voltak benne a családomról, a kiskoromról és a mostani barátaimról valami fura jelmezben. Várjunk.... Azok tuti nem jelmezek. Nem lennének ennyire élethűek.
Tovább nézegettem a fotókat, amin a szüleim vannak. Fegyver van a kezükben és vámpírokra meg más lényekre céloztak.
Honnan vannak ezek a képek? Ki csinálta őket?

Letettem a kezemben lévő lapokat és tovább kutattam a dobozban. A legalján egy sárga mappa foglalta el a helyét. Óvatosan kiemeltem, s kinyitottam. Értelmetlen papírok voltak benne, amiket nem nagyon értettem, kivéve egyet. A nevemet véltem felfedezni az egyik oldal tetején óriási betűkkel. 

Név: Danielle Adams

Születési idő: 1994.02.10. 17:59

Halál beállta: 1994.02.10. 18:00

Vércsoport: B

Anyja neve: Rosalie Wonder

Apja neve: George Adams

Volt csatolva egy kisbaba képe is. Egyáltalán nem hasonlított rám. A haja színe, bár azt meg lehetne magyarázni hisz' az megváltozhat ellentétben a szem színével.Tovább lapoztam. 

Név: Elisabeth Colton

Születési idő: 1994.02.10 17:59

Vércsoport: 0

Anyja neve: Nem lehet tudni

Apja neve: Nem lehet tudni

Ide is lett csatolva egy fotó. Ez a baba teljesen én voltam. Minden arc vonás megegyezik a sajátjaiméval. Pár könnycsepp kicsordult a szememből. "A"- nak igaza volt. Tényleg az egész életem egy kibaszott nagy hazugság. De ez mire jó? Tönkre tenni egy ember életét? 

Sixth chapter: Régi új barát

Régi új barát

Minden ember... Ismerősök, ismeretlenek, mind a földön feküdtek az óriási vértenger közepén. Mindenki meghalt. Az élettelen testek közt sétálgattam, mikor észre vettem az ismerős hajkoronát. Közelebb mentem, hogy meggyőződjek valóban ő az, akire gondolok. Sajnos igazam lett. A göndör fürtők alatt egy ártatlan, érzelem mentes arc lapult. Érzelmek százai futottak végig a testemen. Egész énem remegett a dühtől és a szomorúsától egyaránt. Nem messze Harry testétől megpillantottam a többi barátom holttestét is.

- Neeee... Ez nem történhet meg.... Ez képtelenség. Nem hallhattak meg! - A könnycseppek végig szánkáztak az arcámon.
Lépések hangjára lettem figyelmes, s felkaptam a fejem a hang irányába. A sötét alakokban a szüleimet véltem felfedezni. Kezükben lévő fegyverről és a vér áztatta ruháikról csak egyre tudtam koncentrálni... Ők öltek meg mindenkit. Ez az iszonyatos mészárlás az Ő kezükön szárad.
- Oh szervusz Kicsim! Most már tudod az igazat. - Nevetett fel.
- Igen, hogy megöltétek őket.
- Jajj ne légy már ilyen pesszimista. Nagyon jó okunk volt ezt tenni. Ugyan is mi Vadászok vagyunk!
- Mégis mikor akartátok nekem elmondani? Kicsit sem hiszitek, hogy jogom van tudni a dolgokról? Tudtommal én is a családba tartozom! - Keltem ki magamból teljesen jogosan. Ott abban a pillanatban legszívesebben elszöktem volna. Elmenni jó messzire, ahol senki sem talál meg. Az lenne a legjobb, ha senki nem is keresne. Úgy érzem mindenki ellenem van.  - Mindannyian gilkosok vagytok. Hideg vérű gyilkosok! Megöltetek mindenkit, aki számított egy kicsit is. Még a saját lányotokat is tönkre tettétek! Erre nem is gondoltatok? Ti mostantól nem vagytok a szüleim! Gyűlöllek titeket! - Ez volt az utolsó mondatom számukra. Kicsit lesokkóldva meredtek rám, de nem bántam. Úgy érzem ez a helyes... Vagyis ebben a helyzetben nincs helyes döntés.... Legalábbis szerintem.

- Dani... Danielle! Danielle ébredj! - Mély, rekedtes hang rántott vissza a valóságban, ahol az eddig történteknek semmi köze. Remélem. Harry nyugtatóan simogatta a hátamat, míg én izmos vállába temettem arcom. Könnyeimtől enyhén nedves lett a pólója, de nem zavarta. - Csak egy álom volt.... Rossz álom. - Simogatta tovább a hátamat. - Jól vagy? - Nézett rám aggódó tekintettel. - Aprót bólintottam, s kézfejemmel letörőltem a nedvességet a bőrömről.

***

- Délután találkozunk?
- Én itthon vagyok. - Mosolyogtam a bejárati ajtónak dőlve. Eléggé kimerült voltam a hajnalban történtek miatt és a hideg levegő csípte az arcomat.
- Rendben, akkor átjövök, ha nem bánod. - Nyomott egy csókot az arcomra. - Szeretlek!
- Én is. - Kiabáltam utána. Még visszafordult, s rám kacsintott, amibe belepirultam, de az is lehet, hogy a téli hidegnek köszönhető.
Ahogy telnek a napok, annál szorosabb a kapcsolatunk egymással. Az is kiderült, hogy régen legjobb barátok voltunk, mikor még mind a ketten Holmes Chapelben éltünk. Anya mutatott pár fotót a kis korunkról, amikor felvilágosított, hogy valójában nem most találkoztunk először. Persze azóta sok minden megváltozott. Felnőttünk, megváltoztunk és a többi. De ezek szerint valami még is megmaradt. A szoros barátságunk... Vagyis most már több, mint barátság.

Fifth chapter: Szegény, ártalmatlan fiú

Szegény, ártalmatlan fiú

- Most nincs, aki melegítsen. - Vágott kiskutya szemket.
- Oh. Uram teremtőm, most mi lesz? Hagyjam, hogy ez a szegény ártalmatlan fiú halálra fagyjon vagy jól tagargassam be? - Hangosan felnevetett. - Hát nehéz döntés....
- Héé! Most nézz rám. Szegény ártalmatlan fiú vagyok, akkor már csak nem lehet olyan nehéz döntés
- Jól van... Megkegyelmezek neked.
Megfogtam a takarómat, az ölébe másztam - figyelve a lábamra - és begyűrögettem alá a paplant.
- Most úgy nézel ki, mint egy múmia.
- Nem baj, de nekem tetszik ez a helyzet. - Pír szökött az arcomra, mikor rájöttem, hogy rajta ülök. Leakartam szálni róla, de megfogta a kezemet és közelebb húzott magához. Csak ekkor vettem észre, hogy kiszabadította magát a takaró fogságából, és milyen gyönyörű szemei vannak.
- E-ezt nem kéne... - Húztam el a szám.
- Pontosan. Nem kéne. - Ezzel teljesen magához húzott, s megcsókólt. Eleinte nem viszonoztam, mert teljesen lefagytam. Nem tudtam mit kéne csinálnom. Eltolni magamtól vagy élni a pillanatnak. Az utóbbit választottam. Mikor rájöttem mit is csinálunk valójában és ennek következményeire, abba akartam hagyni és elhúzódni, de nem sikerült az erős karoktól, amik körbefonódtak a derekamon.
- Harry....
- Csssss... Ne mondj semmit.
- De neked barátnőd van. Emlékszel Miára? - Másztam le róla. Kezembe vettem a mankóimat, s nyitottam az ajtómat.
- Nem érdekel az a nyávogó liba. Nagyon jól tudja, hogy nem szeretem. Amióta megláttalak, téged szeretlek! - 180 fokos fordulatot tett a testem, a szemeim kikerekedtek, a pulzusom még az eddiginél is magasabbra szökött, s a szívembe melegség költözött.
- H-h-hogy mondtad? -Hebegtem össze vissza.
- Szeretlek Danielle Adams! - Állt fel és komótosan elém sétált, majd megfogta a kezemet és úgy folytatta. - Mikor először beléptél az iskola kapuján azt hittem te is olyan leszel, mint a többi, de tévedtem. Egyre több időt töltöttünk eggyütt, s egyre jobban megismertelek. Nagyon kedves, vicces, de ugyan akkor nagyon makacs vagy. Ha rád nézek elfog egy érzés, mintha már ezer éve együtt lennénk. És az elöbbi csók után nem hinném, hogy te utálnál vagy másképp éreznél irántam. - A szája sarkában megjelent egy aprócska csibészes mosoly.
Szóhoz se jutottam a megdöbbenéstől. Helyes az, amit csinálunk? Ha tényleg belemennék ebbe az egészbe és valamilyen oknál fogva szakítanánk vagy nem működne ez az egész... Nem akarom elveszíteni az egyik legjobb barátomat.
Lassan visszafordultam az eredeti pozíciómba és kisétáltam az ajtón. Egyenesen Hope szobájához mentem. A kis csöpség az ágyán ült, s játszott a babaházával.
- Dani ugye játszol velem?
- Persze csak lemegyek innivalóért. Te kérsz? - Aprót bólintott. Indultam volna le, de a szobámból hangok szűrődtek ki.
- Tudod Harry örülök, hogy újra együtt látlak titeket, mint legjobb barátok, de tudnod kell, ha a lányomnak egy haja szála is meggörbül miattad vagy a haverjaid miatt, mi megtalálunk bárhol is légy. Egyszer már sikerült, többször is menni fog. Oh jut eszembe, hogy van a karod?
- Én is nagyon örülök, hogy Danielle a barátom és megígérhetem, hogy nem esik bántódása. Ami meg azt illeti sok sikert és köszönöm jól van a karom.

Vajon miről beszélhetnek?  És anyám miért mondja, hogy újra? Hisz csak most ismertem meg Harryt. Itt valami nem stimmel. Mindenki titkolózik előttem. 

"Nem tudod miről beszélnek, ugye? Olyan érzésed van mintha mindenki titkolózna előtted, nem igaz? Tudom, hogy eltaláltam. Most szívesen mondanám, hogy megmondtam ne bízz senkiben, de úgy se hiszel nekem még most se. És látod már megint igazam van. Annyira kiismerhető vagy! Most biztos arra gondolsz, hogy ez nem igaz, pedig hidd el. És az a baj, hogy nem csak én vettem észre ezeket a kis dolgokat. Nagyon vigyázz Danielle! Vigyázz, hogy kibe szeretsz bele. Főleg úgy, hogy te magad se tudod ki is ő valójában, azt meg pláne nem, hogy ki vagy te! Lassan betöltöd a 18-at és megtudod az igazat. Utoljára hallottál rólam, persze nem tűnök el az életedből. Sőt... És ne feledd! A tudás hatalom, s a hatalom veszély és a veszély egyenlő a körülötted élőkkel!                                                                                      -"A"

Fourt chapter: A látszat néha csal

           

                                          A látszat néha csal 

Kisasszony nagyon nagy mázlia van, hogy nem lett nagyobb baja a lábának. Nem sok kellett volna, hogy műteni kelljen. Szóval felírok magának kenőcsöt és gyógyszert. Napi egyszer elég, ha beveszi a gyógyszert, de reggel és este kenje be a térdét feltétlen. És, ami még fontos, hogy ne terhelje. Ebbe a hónapban ne menjen iskolába és ne is álljon rá, ha lehetséges. Egyszerűbben mondva maradjon az ágyában.
Csak bólogattam és bólogattam, hogy igen megértettem. Valójában úgy se fogom betartani, amiket mond hisz minek. Vannak fontos dolgaim, mint például az iskola. Nem fogok otthon dekkolni. Sosem voltam az az otthon ülős lány, mindig csináltam valamit. Vagy, ha nem is akkor is csináltam. Ugyan is az unatkozás is valami. Nem?
- Nos, akkor ennyi lenne. És tényleg ne terhelje, mert komoly következményei lesznek és azt nem hiszem, hogy szeretné. - Magyarázta tovább a szónoklatát a doki.
- Így lesz doktor úr. Köszönjük. - Mondtuk szinte egyszerre anyámmal. Megfogtam a mankómat és kimentünk a kocsihoz.

Indultam volna fel az emeletre, de valami megállított. A telefonom rezgése. Kikaptam a hátsó zsebemből és megnyitottam az üzenetet. 

Jajj de kár, hogy szegény Danielle így megsérült. Talán nem történt volna ez, ha hallgatsz rám. Következőnek vigyázhatnál magadra              jobban.Nem de?                             

                                                                                                      - "A"

Lesokkolódva figyeltem a telefonom képernyőjét. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy a balesetem nem baleset volt, hanem egy betervezett kiiktatás "A" részéről, de akkor miért kezdett el nekem csomagokat és üzeneteket küldeni, ha nem akarja, hogy megtudjam az igazságot? Ez nekem túl sok. Nem bírom tovább magamban tartani. A sok kitörni készülő gondolat teljesen felemészt belülről.

- Danielle. Drágám. Nem kéne lépcsőznöd. Miért nem maradsz inkább itt lent a kanapén? 

- Nem anya. Felmegyek a szobámba ott jobban tudok pihenni. 

Egy aprót bólintott és visszament a konyhába. Elsüllyesztettem a mobilom a zsebemben, s felugrálok a lépcsőfokokon. Benyitottam a szobámba, a mankóimat a szekrényemnek támasztottam és befeküdtem az ágyamba. Gondolkodás közben a plafont bámultam.
- Kopp, kopp. Bejöhetek? - Nyílt az ajtóm és Göndörke lépett be rajta.
- Persze. - Mosolyogtam és feltornáztam magam ülő helyzetbe. 

- Anyukád engedett be és mondta, hogy a szobádban vagy. Ja meg azt is mondta, hogy hozzam fel ezt a tányér sütit.  - Tette le az említett finomságokat az éjjeli szekrényemre.

- Minek köszönhetem az itt léted? 

- Nem mehetek át egy barátomat megnézni? Amúgy nem voltál ma suliba és gondoltam benézek, hogy jól vagy e. Niall mesélte, hogy neki kellett érted mennie. Mi történt? 

- Köszönöm a látogatást és a törődést is egyaránt. Nagyon kedves tőled. Ami meg a lábamat illet... - Vettem egy nagy levegőz és folytattam. - ... Mindegy hosszú történet. 

- Rendben, ha akarod úgyis elmondod. És mit szeretnél csinálni a délután? - Váltott gyorsan témát és egy széles vigyor jelent meg az arcán, majd behuppant mellém az ágyba. Felnevettem a hirtelen hangulat változására. Megvontam a vállam, mi szerint nekem oly mindegy, hogy mit csinálunk.  - Oké, ha te nem választasz, akkor majd én felsorolok dolgokat és választasz!  Na... Film nézés, film nézés vagy.....  Mi is legyen?  Ah meg van film nézés. Szóval mi a választásod? 

- Kezdjük ott, hogy nem adtál sok döntési lehetőséget így csak a film nézés maradt.... - Húztam el a számat. - De!  Szigorúan csak nasival vagyok hajlandó filmet nézni. - Próbáltam határozott lenni, de az utolsó szavakat nevetve ejtettem ki. 

- Másképp el se kezdenénk. 

Végül Harry választott egyet, ami nem más, mint a Szerelmünk Lapjai. Elméletileg ez az egyik kedvenc filmje. Nem nézném ki belőle azt a túlzott romantikus pasit, de erre szokták mondani " a látszat néha csal ". Most is ez történt. 

Egész idő alatt éreztem a tekintetét magamon. Kicsit zavart, ezért a takarót jobban magamra húztam és eltávolodtam tőle, így már nem a mellkasának voltam dőlve, hanem a párnáimnak. Igaz Harry kényelmesebb bármely más párnánál. 

Third chapter: Éjjel a temetőben

                                                 Éjjel a temetőben

A haza fele vezető úton végig éreztem magamon egy égető tekintetet, de mikor megfordultam, hogy megnézzem ki az, nem láttam senkit. Éjfél már bőven elmúlhatott, mikor kiértünk a moziból. Niall erősködött had kísérjen haza, de mondtam neki, hogy kicsit egyedül szeretnék lenni, s kiszellőztetni a fejem. "A"-ról nem meséltem neki semmit. Nem hiányzik, hogy mindenki tudjon róla. Nem mintha nem bíznék meg benne,de nem kockáztathatok.
Egy kisebb erdő mellett haladtam el, mikor mecsörrent a telefonom. Kivettem a zsebemből, hogy megnézzem. Egy üzenet. Azt hittem Nialltól vagy valamelyik barátomtól jött, de tévedtem. Az üzenet feladója ismeretlen.

"Nem félsz egyedül sésétálgatni a sötetétben? Én a helyedben ezt tenném. Sehol sem biztonságos, emlékezz. Mindenhol ott vagyok és látom mit csinálsz! Ne ijedj meg... Nem foglak bántani... De más lehet, hogy igen.... 

                                                                                                 -"A"
Alig hogy elolvastam az üzenetet a mellettem lévő bokor megrezdült. Egy fekete kapucnis alakot láttam elrohanni.

Igaz, hogy még csak most kezdődött az egész, de már most véget akartam vetni ennek az egésznek. 

Utána mentem. Futottam, rohantam, hogy utolérjem, de sehol nem találtam. Sötét volt és hideg. Egyedül voltam. Féltem. Nem vagyok egy ijedős tipus, de most nagyon féltem. Féltem, hogy elveszetek mindent, a barátaimat, családomat, Hopeot... Mindenkit... Nem akartam ezt. Nem akartam, hogy rájöjjek ki vagyok valójában. Nem akartam semmit megtudni az életemről, csak élni a pillanatnak és nem foglalkozni semmivel. Csak egy tökéletes életet akarok. Nem érdekel, ha titkolóznak előttem vagy éppenséggel kinevetnek. Nem voltam kíváncsi mi történt vagy mi történik éppen az életemben. 

Pár könnycsepp szánkázott végig az arcomon, miközben gondokodtam. Észre se vettem, hogy kijutottam az erdőből és egy temető bejáratánál állok. 

A szél egyre jobban fújt, ezzel vad táncba hívva az öreg, rozsdás vaskaput. Nem tudom, hogy kerültem ide. Lehet véletlen, de lehet oka van az itt létemnek. Beljebb mentem. Mindent körbevett a zord sötétség. Szürke néhol fekete sírkövek terülnek el a földön. A kijelölt úton mentem végig miközben néztem a feliratokat és gondolkodtam. 

A villámlás és az ég dörgése rántott vissza a valóságba. Egy menedék után kutatva mentem tovább. 

Mire elértem egy rozoga házikóhoz a ruháimat teljesen eláztatták az egyenletesen hulló esőcseppek. 

Benyitottam, de egy kiszálló madár miatt hátra ugrottam. A hirtelen lendülettől elestem és a térdembe,  nyilaló fájdalom férkőzött. Valami hosszú bot után kutattam, hogy feltudjak állni, de nem találtam semmit. Kénytelen voltam saját magamra hagyatkozni. Nehezen sikerült felállnom. Beakartam menni az épūletbe, de kétlem, hogy lenne annyi energiám és a térdem is kegyetlenül fájt, így inkább elindultam haza. Igaz nem tudom merre van az a haza, de elindultam valamerre remélve, hogy a helyes irányba megyek. A sérülésem megakadájozott minden lépésben, ezért szinte percenként meg kellett állnom, de végül sikerült kiérnem egy főútra és egymásután vagy tízszer csengett a telefonom. Hurrá visszajött a térerő. Megálltam és elővettem az eletronikus kütyűt. Három nem fogadott hívás és hét üzenet. Szinte mind Niallertől jött, de kétszer Harry is hívott.

"Miért nem vagy hajlandó felvenni a telefont? Valami rosszat tettem? Hívj fel, amint megkapod! 

                                            - Niall

"Haza értél már? 

          -Niall 

Leginkább ilyen SMS-eket kaptam tőle. Melegség járta át a testem, hogy ennyire aggódik miattam. Igazi jó barát. És még csak alig ismerjük egymást, de úgy viselkedik, mintha ezer éve barátok lennénk. Pedig nem. 

Akárhigy is bróbáltam haza jutni, fél méterrel arrébb jutottam csak. Muszály voltam felhívni valakit, aki történetesen az ír fiúcska volt. 

- Na végre, hogy hívsz! Minden rendben? Miért nem válaszoltál? 

- Niall értem tudsz jönni? Csak annyit tudok, hogy egy főúton vagyok és nincs világítás. Siess kérlek.