Tenth chapter: Just a dream

                                            Just a dream

Az álmok sokszor a valóságot tükrözik! 

~ Egy hét múlva ~

- Danny! Ez mégis mit jelentsen? - Dobtam le elé a tegnapi újságot. Abba hagyta, amit csinált, s kezébe vette a papír lapokat és hangosan olvasni kezdte.

A rendőrök ma megtalálták az egy hete eltűnt fiatal lány holttestét.

" Egy brutális autó balesetben megtalálták a 17 éves Danielle Adams holttestét, melyet a szülei már azonosítottak. A rendőrök lezárták a nyomozást.
Mr. és Mrs. Adams gyászát nem segíti meg az idő, ugyanis ma ünnepelné a fiatal lányuk a 18. születésnapját. "

Mikor befejezte a cikk olvasását felnézett rám.
- Nyugodj meg. Megbeszéltük, hogy nem mehetsz vissza Londonba és ahhoz, hogy ne keressenek muszály hamis ábrándokkal álltatni őket.
- Nem gondolod, hogy ezt azért meg kellett volna beszélned velem?  A húgod vagyok! Megértem, hogy óvni próbálsz engem.... - A könnyfátyol elhomályosította látásomat. Szégyellem magam a bátyám helyében is. Elkeserít a tudat, hogy a szüleim és a szerelmem azt hiszik halott vagyok. Igazságtalanság mindenkivel szemben. Elhatároztam, hogy este élesben is kipróbálom, amit ez alatt a hét alatt tanultam. Muszály beszélnem Harryvel. Igaz, hogy csak az álmában tudunk találkozni, de egy próbát megér. Tudnia kell. Legalább neki kell tudnia, hogy élek.

~ Harry Styles ~

Mr. és Mrs. Adams nem bírja lelkileg tovább, hogy minden egyes nap elsétáljanak Dani szobája elött, ezért megkértek, hogy csináljak vele valamit. Arra a döntésre jutottam, hogy kipakolom. Nem tudom mivel segítek ezzel, de talán nekem is segít a tovább lépésben. Talán... Danielle Adams az a lány, aki egy hét alatt a puszta megjelenésével és stílusával levett a lábamról. Szószerint szárnyalok, ha a közelében vagyok.
Éppen az alvó helyét rendezgettem, amikor belerúgtam valamibe. Letérdeltem a földre, s bekukucskáltam. Egy doboz. Kivettem a papír tárgyat, s letettem az asztalra. Kinyitottama, hogy megtudjam mi van benne. Képek... Képek... Képek... És akták.... Mi, akták?! Az egyikben Danielle neve szerepelt, a másikban valami Elisabeth Colton nevezetű lány. Mikor rádöbbentem, hogy valójában mit is akarnak ezek jelenteni, elejtettem a kezembe levő dolgokat, s hátrálni kezdtem.
- Akkor ezért ment el egy szó nélkül.
Tudom nem egy férfihoz méltó a viselkedésem, de ha valaki elveszíti a szerelmét az érzelmek nem ismernek határt.
Dühös voltam és csalódott. Haragudtam magamra, mert nem vigyáztam jobban Dan.... Vagyis Lisára. És csalódotam egy picit Lisben. Azt hittem bízik bennem és mindent meg tudunk beszélni. Vajon mióta tudhatta, hogy ő nem is ő?

Későre járt már mikor haza értem. Ledobtam az előszobába a cipőimet, s a kabátomat, majd fel baktattam a szobámba. Bedőltem az ágyba, s lehunytam szemeim.
Hamar bele csöppentem az álmok birodalmába, ahol bármi megtörténhet bárkivel.
Szép zöld füves réten találtam magam. Egyedül... Leültem a virágok közé. Itt senki nem szólhat rám így elő törnek a szomorú érzések, s lehajtottam a fejem. Pár csepp a könnyeim közül végig szánkázott az arcomon.
Egy lágy kéz simított végig a hátamon, s csilingelő hangjával megszólít
- Harry... - Felemeltem a fejem a hang irányába. Ő az! Itt ül mellettem teljes életnagyságban. Nem tudom eldöbteni, hogy ez a képzeletem szüleménye vagy tényleg itt van. Nem... Sajnos csak álmodok, de legalább itt láthatom.
Szorosan magamhoz öleltem, mintha az életem múloltt volna rajta. Egy apró csókot is loptam tőle. - Beszélnünk kell. - Eltávolodtam tőle, s csoki barna szemeibe bámultam. - Hogy is kezdjem... Először is szeretnék bocsánatot kérni, amiért eltűntem.
- Nem tűntél el. Meghaltál! Egyedül hagytál!
- Sajnálom, de muszály volt. Figyelj! Most mindenki úgy tudja, hogy meghaltam.... Közben nem! Még mindig élek. Az erdőben van egy ház, amiben idáig egyedül élt a bátyám, de másfél hete, mikor úgy mondd "eltűntem" valójában ott voltam... Vagyis most is ott lakom. Nem térhetek vissza Londonba, mert azzal mindenkit bajba sodornák. Sokan vadásznak rám és egyre többen fognak, mert egyre erősödöm.
Kikerekedett szemekkel nézek barátnőmre, aki vöröslő tekintettel nézett. Csak egy lényről hallottam, ami ilyen képességekkel bír. Angyalok.
- Te akkor most e - egy Angyal vagy? - Dadogtam. Aprót bólint.
- Igen te pedig vérfarkas. Ráadásul egy alfa farkas. Tudom Danny mindent elmondott. - Mosolyodott el.
- Lis, olyan jó, hogy élsz! Annyira hiányoztál! - Szorosan öleltem magamhoz.
- Honnan tudod....? - Tolt el.
- Szüleid az az a mostoha szüleid megkértek, hogy csináljak valamit a szobáddal... Én meg kipakoltam, amikor megtaláltam az ágyad alatti kis dobozt.
Megvilágosodott fejjel nézett rám, de ugyanakkor a szomorúság is megcsillant a szemében.
- Most mennem kell. - Állt fel.
- Nem találkozhatnánk valahol? - Fogom meg a csuklóját.
- Gyere el holnap  délben az erdőben lévő kispatakhoz. - Lassan felém hajolt, majd egy érzelmekkel teli csókban forrtunk össze.

Ninth chapter: My name's Elisabeth

My name's Elisabeth

Olyan dolgok történnek,
mikre álmomban sem gondoltam.

~ Elisabeth Colton szemszöge ~

Danny volt az a srác az életemben, akivel bármit megtudtam beszélni, mikor belekeveredtem apám, vagyis a mostoha apám piti kis ügyeibe. Mindig mellettem volt, mikor szükségem volt rá.

- Tudod Danielle...
- A nevem Elisabeth... Vagyis azt hiszem... - Vágtam Danny szavába, aki a mondandóm hallatán ártatlan mosolyra húzta száját.
- Jajj, drágám. Miért csak hiszed? Nem volt elég meggyőző, amit láttál? - Nemlegesen ráztam a fejem ezzel a tudtára adva, hogy semmit nem tudok. - Figyelj húgi. Elmondok mindent, de kérlek gyere beljebb, hogy ne az ajtóban beszéljük meg. - Húgi??... Jesszusom mi mindent nem tudok még? Van egy olyan érzésem, hogy a tudásom egyenlő a minusz végtelennel. 

Az elefántcsont színű márványköven a csizmám sarka egyenletesen kopogott, miközben követtem Dannyt. Beérve a nappaliba, leültünk az egymással szembeni kanapékra. Köztünk csak egy dohányzó üvegasztal volt, mire a tőlem pár évvel idősebb fiú a lábait pakolta föl. Karját feje mögé tette.
- Elkezded még ma? - Érdeklődtem. Hangom ideges volt, de ugyanakkor határozott.
- Nyugalom, mindennek eljön az ideje. - Csitítgatott. - Mikor te megszülettél anya és apa nagyon félt. Az akkori hülye fejemmel nem értettem belőle semmit, mert akkor még én se tudtam mi vagyok. Persze ez teljesen más... Visszatérve rád. A szüleink megtudták, hogy az egyik legfőbb ellenségüknek is akkor született meg a gyermekük, de halva. Ezért, hogy biztonságban tudjanak meghozták a döntést, miszerint kicseréltek titeket.
- Ha te vagy a bátyám, akkor téged miért nem féltettek? És mitől akartak megvédeni? - Tettem fel a fejemből elsőként kipattanó kérdéseket.
- Mint mondtam a legfőbb ellenségnek adtak oda, hogy ne essen bajod. Tudták!  Már akkor tudták, hogy mi leszel!  Amikor először apa elmondta, nem hittem neki, de ahogy múlt az idő.... Egyre többet tanultam, s buktam. Rajtad egyre jobban lehetett látni a jeleket és egyre több lesz.
- Elmondanád mégis milyen jelek?
- Ezt nem hiszem el. Te tényleg csukott szemmel alszol? És ha kérhetném... Kérdezz akkor, mikor befejeztem! Gyere utánam! - Felállt a helyéről, s megindult egy ajtó felé. - Mi lesz már? - Nézett vissza rám. Nem kellett több követtem példáját, s pár másodperc alatt már a nyomában voltam. - Tudod anyáék mindent megtettek, hogy segítsék az életed. Nem akarom, hogy úgy emlékezz rájuk, mint akik nem törődöm módon eldobtak maguktól. Tényleg nagyon szerettek téged, s ezért sokszor voltak szomorúak is és én bárhogy próbáltam segíteni nem tudtam, mert nem értettem. - Lépcső közepén megállva fordult hátra, s nézett a szemembe. Sötétbarna íriszei szomorúan csillogtak a gyér fényben. Apró mosolyra húzta száját, majd tovább ment én meg követtem okos pincsi kutya módjára. Leérve a pincébe áporodott, dohos szag kezdte marni az orrom, s a torkom.
Egy páncél ajtó elött megálltunk.
- Mielött apa is meghalt volna, azt mondta készítselek fel. Tudom mindjárt megkérdezed mire. Ez egyszerű... - Tárta ki a két oldalra nyíló kapukat. - ... Sok minden áll még elötted Lis. Meg kell tanulnod megvédened az életed. Továbbá a lényeddel kapcsolatos dolgokat. - Az egyik polcról levett egy poros, régies könyvet, melyet elkezdett lapozgatni.
- Tudom, azt mondtad ne kérdezzek csak a végén, de nem bírok tovább csendben figyelni, amit csinálsz, s mondasz. Danny kérlek mondd el mi vagyok... - Könyörögtem a bátyámnak. - ... És segíts megtanulnom mindent, hogy visszamehessek a barátaim és a mostoha családomhoz. - Gördült le egy könnycsepp pirosló órcámon. Velem szemben álló srác letette a kezében lévő tárgyat, s lassú nagy léptekkel közeledett felém, majd izmos karjai közé vont. Fejemet vállába fúrtam, s beszívtam az illatát.
- Nyugodj meg!  Mindent elmondok és megtanítok, de egyet meg kell ígérned, hogy soha nem mész vissza Londonba!
- Miért?  Keresni fognak és meg is fognak találni. Ez ellen nem lehet mit tenni. A másik pedig, hogy szó nélkül léptem le. Senkinek nem mondtam semmit. - Távolodtam el a testvéremtől.
- Azzal ne foglalkozz, majd megoldom. S a legelső kérdésedre válaszolva te egy Angyal vagy én pedig vérfarkas. Nekem kell téged megvédenem, de mivel nem tudok mindenhol ott lenni muszály egy kis önvédelmet tanulnod.

Eighth chapter: Ő az?

Ő az? 

Mi történne, ha csak úgy eltünnék?
Ki hiányolna?
Ki sírna utánam?
Ki keresne?
Ki tenne ért, hogy előkerüljek? 

- Anya!  Nekem milyen a vércsoportom?
- Miért érdekel?  Amúgy meg 0-ás.
- Kö- köszi.
Visszamentem a szobámba, s elővettem az aktákat, hogy megbizonyosodjak a valóságról. Sajnos semmi nem változott meg. Dühös voltam és csalódott. Mindenkiben csalódtam, aki elhitette velem a hazugságot és dühös voltam a szüleimre vagy inkább két vadidegenre, mert majdnem, hogy 18 éve a szemembe hazudtak. Akinek képzeltem magam, nem is az vagyok, hanem teljesen más vagyok, mint aki. Na ezt jól megfogalmaztam. Gratulálok Danielle... Vagyis Elisabeth. Szerencsére a lábam valamennyivel jobb, mint volt, de még mindig nem az igazi. Muszály volt megpróbálnom ráállni. Annélkül nem tudok elmenni innen. Lassan felálltam. Elindultam. Fájt, de nem annyira. Kivettem a szekrényemből egy hátizsákot. Letérdeltem az ágyam elé, s a szőnyeget felhajtottam, majd a parketta lapot kicsit felemelve kivettem a titkos dobozkámat. Levettem a tetejét, hogy megbizonyosodjak minden dugi pénzem benne van-e. Megszámoltam és annyi volt benne, amennyire emlékeztem. Vissza tettem mindent a helyére. Pár ruhát elpakoltam magamnak, meg fontosabb dolgokat. Már csak az utolsó lépések vannak hátra. Írtam Harrynek egy üzenetet, hogy ma ne jöjjön át, mert nem érzem magam jól. A többieknek nem kellett küldenem semmit, mert még egy hétig nem jönnek haza a táborból, amibe Harry is ment volna, de csak miattam nem ment el. Nem szeretném itt hagyni. Sőt...de muszály. Muszály megtudnom a teljes igazságot. Meg kell találnom a valódi szüleimet. Nem élhetek tovább homályban. És ha emiatt itt kell hagynom mindent... Megteszem.
Átmentem kishúgom szobályába, hogy elköszönjek tőle. Nem volt ott. Lesétáltam a földszintre, ahol szintén nem volt senki. Kinéztem az ablakon, s Rosalie kocsija nem volt a felhajtón.
- Itt az idő! - Mondtam magamnak. Felvettem a táskámat, beültem a kocsimba, s beindítottam. A motor felbőgött jelezve, hogy indulhatok. Kiálltam a garázsból, s mentem. Nem tudom merre csak az eszem után. Réges rég elhagytam a várost, s már sötétedett is mikor megcsörrent a telefonom. Kerestem egy pihenőt, s félre álltam.

" Kövesd a telefonod útmutatóját! Nem sokára találkozunk... ;) "   Csók -"A"

Oda merjek menni? Végülis már nincs veszteni valóm. Megnyitottam a GPS-t és követtem a hölgy utasításait. Egy erdős részhez értem. Azt hittem elromlott a telefonom, de tévedtem, amint megérkeztem a célhoz. Az erdő legmélyén a magas fák között egy óriási ház volt elrelytve. Leállítottam a motort, s remegő lábakkal szálltam ki a már mozdulatlan járműből. Felsétáltam a verandára. Kicsit haboztam, hogy benyissak e vagy sem, de a végén az elsőnél döntöttem. Halk nyigorgással kinyilt az üveg ajtó én meg beléptem.
- Hahó! - szólaltam meg.
- Áh!  Végre megérkeztél. Azt hittem sose érsz ide. - Ballagott le szép komótosan a rég nem látott ismerősöm a szemben lévő lépcsőn.
- Te lennél a titokzatos "A"?
Elég hülye fejem lehetett, mert nagy nevetésben tört ki. Furcsállva tekintettem a már előttem álló fiúra.

~ Egy héttel késöbb Harry Styles szemszöge ~

Egy hete, hogy Danielle írta azt az SMS-t. Az nap délután - ahogy ígértem neki még reggel - elmentem hozzájuk. Tudom, hogy azt mondta ne menjek, mert nem érzi jól magát. Mennyire jól tettem, hogy odamentem...
Rosalie sírva nyitott ajtót. Éreztem, hogy valami nincs rendben, és nem csak a bennem levő fenevad játszadozott velem. Bárcsak az lett volna...de nem. Eltűnt. Nem lehet tudni hova ment vagy miért ment el, de elment, s itt hagyott mindent... A családját... A barátait... Engem.
Most itt vagyunk a rendőrségen, mert megtalálták az autóját és benne egy holttestet. A rendőrök behívtak, hogy azonosítsuk a testet. Igen engem is hívtak. Ez az egy hét kellett, hogy Rose és George megbékéljen a tudattal, hogy a lányukkal járok. Igaz régebben voltak nézet eltéréseink, de ez megváltozott.
Akár mikor beléptem Dani szobályába elfogott a szomorúság, s az üresség.
- Mr. és Mrs. Adams kérem jöjjenek utánam. - Mély gondolkodásomból egy platina szőke, harmincas évei közepén járó hölgy. George intett, hogy menjek én is. Felvettem a kicsi Hopeot, s úgy mentem a kicsi szülei után. Szegénynek nagyon hiányzik a nővére, s még azt se tudja valójában mi folyik körülötte. 

Szűk, sötét folyosón sétáltunk egymás után libasorba. A platina szőke hölgy befordult balra, majd kinyitott egy ajtót, ahova betessékelt minket! A lámpa gyéren világította meg a vele szemben lévő szürke, kis dobozkákkal teli "szekrényt". A szöszi rendőr kinyitotta az egyik mini ajtót, s kihúzta a "tálcán" pihenő lányt. Máskor napbarnított bőre, most hófehéf volt. Ajka lila színt öltött fel. Mellkasán egy V vágás volt, gondolom a boncolás miatt. Nem akartam elhinni, amit a szemem látott. Rose hangosan felzokogott, s George mellkasába temetkezett. Nem hiszem el, hogy végleg elment... Itt hagyott! Idáig erősnek mutattam magam, s próbáltam magam tartani, de most, hogy tudom tényleg nincs többé csak az emlékezetembe.... 

Hope szorosan magához ölelt, s arcát a nyakhajlatomba temette és ott sirdogált. 

A könnyek mardosták a szememet, amiknek nem sokára utat is engedtem. Végleg elvesztettem. Mi történhetett, hogy elszökött most meg itt kell feküdnie ebben a szobában. Mi változott meg?

Seventh chapter: A titkos csomag II.

A titkos csomag II. 

- Danielle, szívem. Gyere be,  mert megfázol és, amúgy is szeretnék veled beszélni. - Becsuktam magam mögött az ajtót, majd a konyhába sétáltam. Az asztal tele volt könyvekkel és fegyverekkel. Furcsállva néztem anyámra, aki az egyik könyv lapjait vizslatta.
- Mi folyik itt?
- Tudod drágám a családunknak nagyon régi története van. Az egész a háborúk idején kezdődött.
- Anya! Rátérnél a lényegre?
- Ha nem szakítanál félbe már rég megtudtad volna az igazat. Szóval a harcok idején élőket két csoportra osztjuk. Az elsők az emberek, a második pedig a természet feletti lények. Most biztos azt hiszed hülyéskedek pedig nem. Valóban léteznek vámpírok, vérfarkasok és a többi. Nagyon is közel élnek hozzánk Dani, ezért is kell nagyon vigyáznod! Nem szabad ilyen naívnak lenned!
- Nem vagyok naív!  Az meg, hogy nem hiszek ilyen teremtményekben, arról nem tehetek. - Vontam vállat, s visszaindultam a meleget nyújtó ágyam felé. Azonban anyám megállított.
- Jobban tennéd, ha hinnél bennük hisz' a közvetlen közeledben is él egy.
- Miért? Ki az? Csak nem te? Az megmagyarázna mindent! Ja... Várj... Nem. Az egyetlen dolog, ami itt bármit is megmagyaráz az az, hogy teljesen elment az eszed!
- Vigyázz, hogy mit mondasz! Idősebb vagyok nálad és tapasztaltabb! Én is követtem el hibákat, ahogy most te is azt teszed. Nem veszed észre, ami a szemed előtt történik. Nem figyelsz az apró részletekre!
- Te nem vagy komplett! Hallod, amit mondasz?
- Igen. Nagyon is jól.
Ennyi. Nem bírom tovább hallgatni a sok baromságot. Visszaindultam a szobámba. Már a lépcső közepén tartottam, mikor újra megszólalt.
- Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek Harryvel kapcsolatban! - Kiabálta utánam. Elengettem a fülem mellett a mondanivalóját és tovább ugráltam felfele a lépcsőfokokon. A szobámba beérve eldobtam a a segéd botjaimat, s hasra vágódtam az ágyon. Fejemet a párnák közé süllyesztettem.
"A" most biztos azt mondaná, hogy nem szabad..... "A".....
- Jesszusom! A csomag, amit "A"-tól kaptam!
Lehet, hogy benne van minden kérdésemre a válasz... Vagy mégjobb... Egy bizonyiték, hogy álmodom, de valójában még mindig
Holmes Chapelben élünk a nagyiéknál.
Felültem, s lehajoltam az ágyam alatt heverő karton kockáért. Leszedtem a fedelét és az "ajándékot" védő fóliát is egyaránt. Fényképek voltak benne a családomról, a kiskoromról és a mostani barátaimról valami fura jelmezben. Várjunk.... Azok tuti nem jelmezek. Nem lennének ennyire élethűek.
Tovább nézegettem a fotókat, amin a szüleim vannak. Fegyver van a kezükben és vámpírokra meg más lényekre céloztak.
Honnan vannak ezek a képek? Ki csinálta őket?

Letettem a kezemben lévő lapokat és tovább kutattam a dobozban. A legalján egy sárga mappa foglalta el a helyét. Óvatosan kiemeltem, s kinyitottam. Értelmetlen papírok voltak benne, amiket nem nagyon értettem, kivéve egyet. A nevemet véltem felfedezni az egyik oldal tetején óriási betűkkel. 

Név: Danielle Adams

Születési idő: 1994.02.10. 17:59

Halál beállta: 1994.02.10. 18:00

Vércsoport: B

Anyja neve: Rosalie Wonder

Apja neve: George Adams

Volt csatolva egy kisbaba képe is. Egyáltalán nem hasonlított rám. A haja színe, bár azt meg lehetne magyarázni hisz' az megváltozhat ellentétben a szem színével.Tovább lapoztam. 

Név: Elisabeth Colton

Születési idő: 1994.02.10 17:59

Vércsoport: 0

Anyja neve: Nem lehet tudni

Apja neve: Nem lehet tudni

Ide is lett csatolva egy fotó. Ez a baba teljesen én voltam. Minden arc vonás megegyezik a sajátjaiméval. Pár könnycsepp kicsordult a szememből. "A"- nak igaza volt. Tényleg az egész életem egy kibaszott nagy hazugság. De ez mire jó? Tönkre tenni egy ember életét?